Hatalmas szemétsziget az Atlanti-óceánban is

A Wired értesülései szerint az amerikai Sea Education Association (SEA) önkéntesek ezrei segítségével végzett méréseket az Atlanti-óceán északi részén 1986 és 2008 között. Mivel a víz felszíne alatt lebegő műanyagdarabokat nem lehet észlelni műholdról, az egyetlen módszer, ha egy hajó mögé erősített hálóval „átfésülik” a kijelölt területet. A vizsgálat eredménye megdöbbentő: több mint 6000 kihajózást követően több mint 64 000 műanyagdarabot halásztak ki az óceánból.

„Az észak-atlanti régióban a szeméttel borított terület nagyságát a Csendes-óceán északi részén található folthoz lehet hasonlítani” – írta a Science tudományos folyóirat augusztus 19-i számában Kara Law, a SEA munkatársa. „Pontos adataink azonban nincsenek az utóbbiról ezért a pontos összehasonlítás csaknem lehetetlen.”

Az óceánban lebegő apró hulladékdarabok eltávolítása csaknem lehetetlen
FOTÓ: AP

„Amennyire tudom, ez az eddigi legalaposabb adatgyűjtés az óceánban hánykolódó műanyaghulladékkal kapcsolatban” – tette hozzá Miriam Goldstein oceanográfus, a Scripps Institution of Oceanography munkatársa. „Nehéz erről hosszútávú adatokat szerezni, ráadásul kevés kutatási program foglalkozik a témával, ráadásul a mérési módszerek is évről-évre változnak.”

A legnagyobb koncentrációban Virginia állam szélességi körén találtak műanyag hulladékot. A becslések szerint itt négyzetkilométerenként legalább 1600 darabot, azonban volt olyan terület is, ahol több mint 96 000 hulladékdarabot jegyeztek fel.

Annak érdekében, hog a kutatók meg tudják állapítani a műanyagdarabok származási helyét, 1989 és 2009 között több mint 1600, műholdas jeladóval felszerelt bólyát bocsátottak vízre. Ezek közül több mint száz olyan volt, amely az USA keleti partjától indulva áthaladt az Atlanti-óceán szóban forgó régióján. A legtöbb esetben a bólyák kevesebb mint 60 nap alatt jutottak el a leginkább szennyezett területre.

A legsűrűbb szemétkoncentráció jellemzően ott jön létre, ahol a tengeri áramlatok találkoznak, s az így kialakuló örvényekben megrekednek a lebegő műanyagdarabok.

„Számítógépes modellekkel elemeztük a darabkák mozgását” – magyarázta Law. „Egy olyan érdekességet fedeztünk fel, hogy az észak-atlanti régióban mérhető műanyag-koncenctráció többé-kevésbé állandó volt az elmúlt 22 év  során, annak ellenére, hogy a világ műanyagtermelése megötszöröződött. Az Egyesült Államok műanyaghulladék-kibocsátása pedig négyszeresére nőtt. Ha a „betáplált” mennyiség növekszik, ebből következően a tengerben megfigyelhető koncentrációnak is növekednie kellene. Ezért okunk van feltételezni, hogy a műanyaghulladék egy része a felszín alá süllyed, vagy olyan apró részecskékre bomlik, amelyek kisebbek 335 mikronnál (ekkorák a kutatás során használt gyűjtőhálók rései).

Biztosan senki sem tudja, hogy a hulladék mennyi ideig marad az óceánok felszínén, mint ahogy azt sem lehet megjósolni, hogy a darabkák milyen sorsra jutnak. Egy része elsüllyed, egy része kimosódik a partokra, míg egy része a tengeri állatok szervezetébe kerül.

„A hulladék feltakarítása gyakorlatilag lehetetlen, illetve legalább annyi kárt okozna, mint amennyit megold, mivel a kisméretű tengeri élőlények is beakadnának az apróbb szemű hálókba” – hangsúlyozta Law. „Így csak a remény marad, hogy a természet végül lebontja a műanyagot több száz, vagy akár ezer év alatt.”