Mindennapi jelenet, hogy ha egy vak bizonytalanul keresi, merre haladjon, egy látó a segítségére siet. A párizsi Le Monde könyvismertetője is beszámol hasonló esetről, amely azonban egy thaiföldi természetvédelmi parkban zajlott le - két elefánt között. Az empátia kora című mű szerzője Frans de Waal etológus, az Atlantai Egyetem pszichológiatanára, aki egyben főemlősökkel foglalkozó szakértő, számos hasonló példát említ.

"Lejárt a mohóság kora, eljött az empátia ideje: teljes egészében felül kell vizsgálnunk az emberi természettel kapcsolatos nézeteinket" - szögezi le Frans de Waal. Hadba száll azokkal a közgazdászokkal és politikusokkal, akik szerint a társadalmat csak a túlélésért folytatott küzdelem határozza meg, ami a darwinizmus emberi társadalomra alkalmazott eltorzított változatának abból az értelmezéséből következik, hogy a legnagyobb teljesítményre képes egyének szelekciója a fejlődés útja. Ezzel a teóriával egy ugyanolyan aktív elvet szegez szembe, mint a verseny gondolata: az empátia elvét, amely azt jelenti, hogy fogékonynak kell lenni mások érzéseire. A szerző szerint az együttérzésnek ez a képessége korántsem csak az ember kiváltsága, számos emlősre is jellemző, így a főemlősökre, az elefántokra és a delfinekre is. Ráadásul olyan régi, mint maga a világ.

Legegyszerűbb vagy legősibb formáját az utánzás, a viselkedés szinkronizálása jelenti - írja. Jó példája ennek, hogy a hangversenyek vagy színházi előadások végén szomszédainkkal azonos ütemben tapsolunk, hogy a párban sétálók azonos ütemre lépnek, hogy az idős házaspárok hasonlítani kezdenek egymásra, hogy a szánvonó kutyák szinte egyetlen testként viselkednek, vagy hogy a csimpánz ásít, amikor azt látja, hogy társa kitátja a száját, és nevet, amikor a másik vidul. És ez a "fertőzés" nem áll meg a fajok határán: a rhesus majom bébije a hozzá beszélő ember szájmozgását is utánozza.

Frans de Wall kiemeli, hogy az empátiának vannak bonyolultabb megnyilvánulásai is. Thaiföldi és elefántcsontparti nemzeti parkokban megfigyelték, hogy a csimpánzok nyalogatják a párduc által megtámadott társuk vérét, és lelassítják vonulásukat, hogy a sebesültek követhessék a csoportot. Több olyan eset is előfordult, hogy felnőtt csimpánznőstények - sőt néha a hímek is - árvákat fogadtak örökbe. Ez persze természetesnek tűnhet a közösségben élő állatok esetében, hiszen közös érdekük az együttműködés.

Ám hogyan lehet megmagyarázni az ilyen gesztusokat akkor, ha az egyén mit sem nyerhet az empatikus tett révén, amely így valósággal altruista fellépésnek tűnhet? Így például egy kísérlet során a rhesus majmok egy csoportja több napig nem volt hajlandó meghúzni azt a kötelet, amely élelmet tett volna elérhetővé számukra, mert láthatták, hogy ezzel egyben elektromosan sokkolják egyik társukat, és az görcsbe rándul. Azaz inkább elviselték az éhséget, mint a szenvedés látványát.

Csupán egy zavaró látványtól való idegenkedésről lenne szó? Ám akkor mi magyarázza a laboratóriumi kapucinus majom viselkedését, nevezetesen, hogy két különböző zseton közül, amelyek egyike egy almaszeletet biztosított számára, a második viszont társát is hasonló jutalomban részesítette, mindig a másodikat választotta? Vagy miként lehetséges, hogy egy csimpánz kinyitja azt a kaput, amelyről tudja, hogy azon keresztül társa táplálékhoz jut, de ő maga nem?

Frans de Wall szemében a válasz az empátia, vagyis a másikról való gondoskodás, még olyan esetekben is, amikor más fajról van szó. Egy állatkertben megfigyeltek egy bengáli nőstény tigrist, amely kismalacokat szoptatott. Meg egy bonobo majmot, amint egy élettelen madarat cipel fel a fa tetejére, hátha az onnan képes lesz repülni. Arra is van példa, hogy egy csimpánz vizet visz a majomkölykök által megtépázott kiskutyának.

Az állatok közötti "szimpátia" - ezt a meghatározást maga Charles Darwin használta - legegyszerűbb formáiban nem igényel olyan összetett megismerési folyamatot, mint amilyen az emberre jellemző. Az etológus szerint tisztán emocionális mechanizmusokról van szó. Így például az egerek érzékenyebbek a fájdalomra, amikor már látták más, számukra ismerős egerek szenvedését. A kognitív folyamatok bonyolultabb esetekre jellemzőek, például amikor egy csimpánz addigi foglalatosságát abbahagyva egy verekedésben bántalmazott társa segítségére siet.

A tudós szerint az együttérzés gyökerei jóval az emberi faj kezdete előtti időszakra, a szülői érzések megjelenéséig nyúlnak vissza. "Az emlősök fejlődésének 200 millió évében inkább a kicsinyük megtartására érzékenyebb nőstények reprodukálták magukat, semmint a hideg és távolságtartó példányok. Ez nyilván elsőrendű tényező volt az érzékenység fennmaradásában" - feltételezi a kutató. Ez magyarázhatja, hogy az emlősök - amelyeknek a kicsinyei nagyobb figyelmet igényelnek a szoptatásnál, mint más fajok utódai - könnyebben tanúsítanak empátiát, és közöttük is a nőstények inkább, mint a hímek. Az utolsó nagy hüllők talán hasonló vonásokat mutattak fel, ez lehet az oka annak, hogy egyes madarak - valószínűleg a dinoszauruszok leszármazottai - a jelek szerint szintén képesek az együttérzés bizonyos megnyilvánulásaira. A nőstény kacsa, a tojó szívritmusa felgyorsul, amikor azt látja, hogy a hozzá tartozó hím (gácsér) összekap egy másik kacsával.

Frans de Waal persze nem táplál illúziókat. Akárcsak az állatoknál, "az embernél is természetes megnyilvánulás a verseny és az agresszió" - ismeri el. Ám az együttérzésre való készséget is ugyanolyan természetesnek tekinti.

Megjegyzi azonban, hogy az empátia sem mindig ártatlan dolog. A kegyetlenség és a kínzás is azon alapul, hogy gyakorlóik átérzik, mit él át a másik.